Az Erdélyi Történelmi Családok Kutatóközpontjának interjúsorozatával az erdélyi arisztokrata családokat szeretnénk közelebb hozni az olvasóhoz. Első interjúalanyunk a fent említett család egyik legifjabb tagja, aki kora ellenére már számos megvalósítást tudhat maga mögött, ami a család kutatását illeti, nem mellesleg dédunokája gróf Bethlen Béla egykori erdélyi kormánybiztosnak.
Kérlek, mesélj magadról, ki is Bethlen Klára, illetve mit kell tudni róla?
1990-ben születtem Budapesten. Szentendrén nőttem fel a szüleimmel és a négy testvéremmel. Gimnáziumi tanulmányaimat Budapesten végeztem, majd ezt követően mentem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi karának Történelem szakára koraújkor-jelenkortörténeti specializációra. Remélem, majd egyszer a doktori iskolát is lesz alkalmam elvégezni valahol. A történelem szakra leginkább a kimondatlan „titkok” és az igazságérzetem vezettek. A kimondatlan titkok a Nagyszüleimhez, illetve az idősebb rokonokhoz kötődnek, akik mind megszenvedték a 20. század tortúráit – börtönök, kitelepítések, menekülés –, de soha nem beszéltek ezekről. Az igazságérzetem, mert, bár nem volt otthon téma a származás, mindig zavart, hogy a régi nagybirtokos réteget milyen színben tüntette fel a 20. század második felének történetírása, sajtója, amelyek sokszor még ma is a „kánon” részei. Az alapmotivációm így kezdetben az volt, hogy ha csak egy-egy ember vagy egy család példáján is, de bemutassam, hogy nem mindenki volt Ludas Matyi Döbrögije…
Rövid ideig dolgoztam a szakmában, de hamar realizáltam, nem biztos, hogy erről nekem kéne írni, mert ha családtagként írok, akkor nem tudok teljes mértékben objektív lenni.
A levéltári munkámat követően rövid kitérőt tettem a mezőgazdaság világába, ahol egy osztrák cégnél szinkrontolmácsoltam, majd a turizmus világába kerültem, ahol kulturális ügyekkel, projektekkel foglalkoztam.
2019-ben férjhez mentem Visy Bálinthoz, két gyönyörű fiúnk (Zsigmond György, Bertalan Mihály) született azóta, jelenleg velük vagyok itthon.
A Bethlen családnak két ága létezett, amelyek közel egyidőben jelentek meg a történelemben, mégsem álltak bizonyítottan rokonságban egymással. Ez a két család az iktári Bethlen, amelynek legismertebb leszármazottja Bethlen Gábor, Erdély fejedelme (1613–1629), de ez az ág már a 19. században kihalt. A másik ág a bethleni Bethleneké, amely a mai napig élő ág. Minden ma élő Bethlen ennek az ágnak a leszármazottja.
Mikor kezdett tudatosulni benned, hogy Erdély egyik legrégibb és legkiemelkedőbb arisztokrata családjának vagy a tagja? És miként történt ez a tudatosulás? A szüleid mikor kezdtek el mesélni a családról, és miként tették ezt? Melyek azok az értékek, amelyeket ennek köszönhetően magadénak tudsz?
Mint már említettem, soha nem volt téma a származás, nagyszüleink nem nagyon meséltek a régmúlt időkről, mi meg fiatalok voltunk, és még nem kérdeztünk sajnos tudatosan. De azért mindannyian éreztük, hogy valahogy mások vagyunk, sokak szemében kissé „furcsák”. Ugyanakkor nem kifejezetten a származás, a névvel kapcsolatos az első olyan pillanat, amire emlékszem: általános iskolás voltam, zsúrt rendeztek a szüleim valamelyik szülinapomra. (Fontos mellékszál, hogy Édesapám magáz minket a mai napig, otthon antik bútorok között nőttünk fel, ezek sokaknak már eleve fura dolgok.) Valamelyik barátnőm, barátom megkérdezte, hogy Édesapám kihez beszél ilyen furcsán, és mi miért lakunk múzeumban? Ezt követően sokáig nem is hívtam barátokat. Nyilván, amikor Bethlen Gábor, később Bethlen István volt a tananyag, akkor már teljesen képben voltam diákként is, és nagyon sokat olvastam róluk.
Írhatnám persze, hogy a konzervatív szemléletemet, a vallásomat, a hazaszeretetemet mind a származásomnak köszönhetem, de ez csak részben lenne igaz. Számomra megtisztelő, hogy ennyi ősömre lehetek nagyon büszke, ugyanakkor az előbb felsoroltakat azért tudhatom a magaménak, mert a Nagyszüleim a maradás mellett döntöttek, a Szüleim szintén, így ezek az értékek nem csak üres szavak voltak, hanem ezek ott voltak előttem mindig, mint példa.
Bár mindenki hallott a Bethlenekről, de kérlek, mesélj röviden a családról, a kezdetektől napjainkig (hány élő Bethlen van és merre).
A bethleni Bethlenek a Becse Gergely nemzetségből eredeztetik magukat. A Becse Gergely nemzetség leszármazottai a 12. századtól kezdve az ország főurai közé tartoztak, és főleg Erdélyben töltöttek be vezető szerepet. A nemzetség első birtoktestei Komárom megyében, Csepel szigetén, a Tiszántúlon és legnagyobb részt Erdélyben terültek el. A nemzetség első – oklevelekkel is bizonyítható – őse I. Ont, akinek az unokáját már mint V. István pártján álló főurat említenek.
Az első Bethlen, akit már tisztségviselőként említenek a feljegyzések, Bethlen Gergely. A feljegyzés szerint Zsigmond király egy 1395-ben keltezett levélben, Pete monostorában, őt hatalmazta fel, hogy ellenőrizze a török ellen hadba induló seregek felszereltségét, és szükség szerint járjon el a kincstár terhére. Gergely a nikápolyi csatában esett el. A megbízás Zsigmond királytól azt jelentheti, hogy Gergelynek már akkor valamilyen „rangja” volt.
A 16–17. században a bethleni ág két részre vált szét, az Elek-féle „keresdi” és a Balázs-ági „kisbúni” vonalra. A kisbúni ágról származik Bethlen István (1874–1946), Magyarország miniszterelnöke, a keresdi ágról meg többek között Bethlen Béla (1888–1979), Észak-Erdély kiürítési kormánybiztosa. A történelem során mind a két ág adott számos közéleti szereplőt, politikust, iskola-, művészet- és egyházpártolót, de a 20. század történetében kétségtelenül Bethlen István miniszterelnök vált a legismertebbé, míg a másik ismert kortársa, Bethlen Béla, ismertsége, tevékenysége Erdélyre korlátozódott.
A 20. század történései, drámái szétszórták a családot a világ minden tájára, így Dél-Amerikától Olaszországig „mindenhol vagyunk”. Emiatt én, személy szerint, nem is találkoztam még mindenkivel.
Szerinted ki volt a Bethlen család legkiemelkedőbb egyénisége, és miért?
Talán a legtöbben Bethlen Istvánt mondanák, joggal, hiszen fantasztikus politikus volt. Igazi erdélyi, aki briliánsan kormányozta az országot. Nekem a „kedvencem” mégis Bethlen Miklós kancellár (1642–1716), aki – mondhatni – a család polihisztora. Erdélyi fejedelemség kancellárja, építész, emlékíró. Nem csak a magyar és erdélyi politikai életben alkotott maradandót, a nemzetközi politikában is szerepet játszott. Több országban szerzett ismereteket, jártas volt a jogban, a teológiában, a bölcseletben, de még az építészetben is. Bejárása volt több királyi udvarba, és olyan emberekkel tartott fent kapcsolatot, mint Colbert vagy Turanne.
A politikai életben nyújtott fő érdeme az 1690-ben I. Lipót által kiadott Diploma Leopoldinum kieszközölése volt, „mely az 1848-as unióig meghatározta Erdély politikai berendezkedését. I. Lipót (ur. 1657–1705) adománylevelének értelmében a fejedelemség Magyarországtól különálló tartományként tagozódott be a Habsburg Birodalomba, belső autonómiájához pedig széles körű vallási jogokat és viszonylag kedvező adóterheket kapott.” [1](Tarján M. Tamás: „A Diploma Leopoldinum kiadása”. In. Rubikon, https://rubicon.hu/kalendarium/1691-december-4-a-diploma-leopoldinum-kiadasa , utolsó megtekintés: 2024.02.10.)
Miklós kapta meg elsőként a grófi rangot a családban, 1696-ban, I. Lipóttól. Bethlen Miklósnak nem csak a politikai öröksége vonult be a történelembe, hanem a munkái is irodalmi és művelődéstörténeti jelentőséggel bírnak. Két, magyarul íródott fő műve közül a legismertebb munkája minden bizonnyal az önéletrajzi írása, amely eredetileg az „Élete, magától igazán iratott, kit az Isten tud” címet viselte; a másik az „Olaj ágat viselő Noé galambja avagy a magyarországi és erdélyi gyulladásnak eloltása és tökéletes békesség megszerzésére készíttetett korsó víz”.
Kérlek, mesélj a dédnagyapádról (akit, ha jól számolom, sajnos nem volt lehetőséged személyesen látni), mint politikusról, mint Erdély meghatározó közéleti személyiségéről, illetve mint emberről (utóbbit a családod által elmeséltek alapján).
Sajnos valóban nem találkozhattam vele személyesen. Mindig elképzeltem, miközben a könyvet szerkesztettem, hogy ha időutazhatnék, vele szívesen beszélgetnék. Ahhoz, hogy láthassuk, hogy Bethlen Béla mennyire emberséges, nagyszívű, józan gondolkodású, családszerető, ugyanakkor karakán és elvhű ember volt, szeretném vázlatosan bemutatni az életét. Talán így sikerül legjobban érzékeltetnem.
Bethlen Béla 1888. november 2-án született, Bethlen Bálint és gr. Béldi Berta harmadik fiaként. A gyerekek otthon a szokásos puritán és egyben protokolláris neveltetésben és tanítási eljárásban részesültek, Béla a gimnázium után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán és a kolozsmonostori Mezőgazdasági Főiskolán tanult, majd szokásokhoz híven külföldön, a berlini egyetemen töltött el egy évet (1908–1909). Kolozsvárott szerzett jog- és államtudományi doktori oklevelet (1910). Tanulmányai után Kolozs vármegye közigazgatási gyakornoka lett (1909–1910), majd az 1. bécsi (közös) huszárezrednél szolgált, mint önkéntes hadnagy (1910–1911), leszerelése után visszatért Kolozsvárra, és szolgabíróként dolgozott ott (1911–1914).
Az I. világháború kitörésekor ismét bevonult, és a 9. (marosvásárhelyi) honvéd huszárezred géppuskás századának parancsnokaként szolgált (1914–1918). Közben 1916. dec. 30-án, IV. Károly koronázása alkalmából aranysarkantyús vitézzé avatták.
A politikai életben először 1917-ben jelent meg, amikor az Esterházy-kormány megbízásából Bethlen István megkérte Beszterce-Naszód vármegye vezetésére. Béla nem fogadta el, és maradt a fronton az összeomlásig, végül főhadnagyként szerelt le.
A háború után Bethlenbe ment, és ott telepedett le. Nem foglalkozott politikával, gazdaságot vezetett, és tevékenyen részt vett a református egyház életében.
Gazdaként híres szarvasmarha- és sertéstenyészetet tartott fenn, de ménese is országosan elismert volt. Jelentős szerepet játszott az erdélyi földbirtokosi érdekvédelemben és a szövetkezeti mozgalomban.
1922-ben ugyan belépett az Országos Magyar Pártba, de politikai szerepet nem töltött be. Célja csakis az erdélyi magyarság érdekeiért való küzdés volt.
Közéleti szerepet a Református egyházban töltött be, amelyet haláláig talán a legfontosabb feladatának tartott. 1920-tól volt a széki egyházmegye gondnoka, majd később főgondnoka. Fő feladatának a felekezeti iskolák létesítését tartotta, mert ebben látta a kisebbségben lévő magyarság fennmaradásának a kulcsát. Az egyházmegyéhez 30 egyházközség tartozott, közülük sikerült 22-ben iskolát létesíteni és fenntartani.
1919-ben nősült meg, és vette el gönczruszkai gróf Kornis Klárát, akitől négy lánya (Éva, Klára, Ilona, Ágnes) született. Béla ragaszkodott hozzá, hogy lányai a helyi elemi iskolában tanuljanak, és otthon francia, német nevelőnők segítségével sajátítsák el a világnyelveket és az etikettet. Nem csak a tanulmányok terén voltak a kor szokásaitól eltérő elvárásai a lányok felé, hanem megkövetelte a kertészkedésben és a háztartásban való jártasságot is, és nem engedélyezett a többi gyerek viselkedésétől elütő magatartást. Ha egy magyarországi grófnő neveltetését nézzük, aligha találunk olyat, aki főzött vagy kertészkedett volna.
Főispáni működése: 1940-ben a II. Bécsi döntés értelmében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, amely noha már egy nagy „győzelemmel” ért fel, az ott élők mégse örülhettek teljes szívvel, mert rengeteg családot, köztük a Bethlen családot is kettévágta. A keserédes érzéseket jól jellemzi, hogy a döntés kihirdetésekor, 1940. augusztus 30-án nagy családi ünnepség volt Bethlenben: Bethlen Béla aznap adta férjhez Éva lányát. A család egy részének, Éváéknak is, az esküvő után menniük kellett, mert a döntés szerint lakhelyük Dél-Erdélyhez került.
Teleki Pál személyesen kérte meg Bethlen Bélát, hogy legyen Beszterce-Naszód, és Szolnok-Doboka vármegyék főispánja. Szolnok-Doboka igazgatását rögtön elvállalta, de Beszterce-Naszód főispánságát visszautasította, mert az ott élő szászságot szerinte már túlságosan megfertőzte a Hitleri ideológia, amivel nem tudott, és nem is akart azonosulni. Többszöri kérés után Beszterce-Naszódot is elvállalta. Az ideológiától való félelme beigazolódott, amit az is bizonyít, hogy noha Kállay Miklós miniszterelnökkel nagyon jó kapcsolatot ápolt, mégis vitában állt vele, mert Bethlen Béla szerint a honvéd tisztikarban túl sok lett a szász és a sváb, akik inkább a németségükre hallgatnak.
Talán érdemes itt tisztázni, hogy mikkel, milyen nehézségekkel szembesült mint főispán:
Román többség: A románság félt, hogy az 1920 és 1940 között történt magyarellenes atrocitásokat a lakosság megtorolja. Így Bélának ezt a problémát kellett a legsürgősebben kezelnie. Minden nemzetiség ellen elkövetett durvaság komoly büntetést vont maga után.
Tisztviselők: Szintén nagy probléma volt, hogy noha az új közigazgatás felállt, hiányzott a tisztviselőgárda. A román tisztviselőkből sokan Dél-Erdélybe mentek, akiket az anyaország küldött, nem ismerték sem a nyelvet (kellett volna a román nyelv), se a helyi viszonyokat.
4vm. (Maros-Torda, Csík, Udvarhely, Háromszék) vasúton megközelíthetetlen, és a közutak használhatatlanok voltak, ami a közellátást igen nehézkessé tette. Sürgősen kellett megoldás. 1940 őszén indultak meg a vasútépítési munkálatok, amik 1942 decemberére lettek készen. Sajnos a visszavonuló német sereg 1944-ben használhatatlanná tette.
A Sztójay-kormány hatalomra kerülése után (márc. 22.), 1944. március 27-én a felmentését kérte, és nyár végéig csak a fontosabb ügyeket vállalta már el. Ez idő alatt tehát csak igen korlátozottan folyt bele mélyebben a politizálásba.
Mezőgazdasági munka: 1941 és 1944 közötti években összegyűjtöttek román és magyar fiatalokat, hogy Németországba vigyék őket mezőgazdasági munkára. Eredetileg szerződéssel, önkéntes alapon, fizetéssel. Amikor Bethlen Béla megtudta, hogy a gyűjtés agressziót alkalmazva, nem önkéntes alapon történik, felhívta a főszolgabírókat, hogy amennyiben valakit kényszerítenek a szerződés aláírására, az felfüggesztést vagy fegyelmi eljárást von maga után.
Dr. Pálffy Zoltán, volt Szolnok-Doboka-i főszolgabíró, 1946. április 19-én nyilatkozott Béla védelmében, mondván, hogy „a munkaerőgyűjtés kizárólag az alispán rendeletére történtek, a főispánoknak nem volt tudomása, és beleszólása.” [2] (dr. Pállfy Zoltán nyilatkozata, 1946. április 19. Dokumentum a család tulajdonában). A közbelépésnek köszönhetően Béla, amint erről tudomást szerzett, a vármegyéből csak olyanokat engedett ki, akik ÖNKÉNT mennek és csak olyan helyről, ahol a gazdaságban nincs hiány!
1944. augusztus 23., Románia kiugrása, ismét felerősítette a magyarok és románok közötti feszültségeket. Augusztus 24-én a román értelmiséget és a módosabb embereket mind a 10 vármegyében összegyűjtötték internálás céljából. Béla betelefonált a Belügyminisztériumba, hogy tekintve a helyi viszonyokat, ezt egyáltalán nem tartja jó ötletnek! Azt a választ kapta, hogy már kiment a parancs, és olyan nem lehet, hogy csak egy vármegyében nem hajtják azt végre. Béla nem nyugodott bele a válaszba, hívta Lakatos Géza miniszterelnököt. Lakatos erdélyi, székely ember lévén pontosan értette a helyi sajátosságokat, megadta az engedélyt a szabad döntésre. Szolnok-Doboka vármegyében így nem lett végrehajtva ez a rendelet!
Kormánybiztos: 1944. szeptember 2-án Dálnoki Veress Lajos meglátogatta, és közölte, hogy a Lakatos-kormány megbízásából a Keleti Hadműveleti Terület kiürítési kormánybiztosának nevezte ki. Feladata volt: a polgári lakosság érdekeinek védelme, illetve képviselése, mindemellett megkapta a legfelsőbb felügyeleti és ellenőrzési jogot a hadműveleti területeken.
Főbb eredményei, érdemei:
Tordai zsidóság
Magyarország német megszállásával (1944. márc. 19.) felerősödtek a zsidókkal szembeni atrocitások Tordán. A helyi népi németek vezetője, Krausz Károly 1944 szeptemberében bevezette a zsidóellenes rendelkezéseket, ami a csillag viselésére és a ruhaneműk beszolgáltatására vonatkozott. Amikor dr. Várfalvy Mór ügyvédtől, a zsidóság vezető személyiségétől megtudta, hogy a zsidó lakosság kötelezve lett a sárga csillag viselésére, illetve ruha és cipő beszolgáltatásra, rögtön intézkedett. Felszólította a lakosságot, hogy senki se varrja fel a csillagot, és hagyják el lakásaikat, menjenek ismerősökhöz. Így Bethlen Béla működése alatt nem érte atrocitás a tordai zsidóságot.
Béla intézkedései természetesen a német vezetés nemtetszését is kiváltotta. Veesenmayer SS-Standartenführer (teljhatalmú magyarországi megbízott) a Birodalmi Külügyminisztériumba írt táviratában követelte Bethlen Béla leváltását.
„A kolozsvári bevetési parancsnokság jelenti, hogy Szolnok-Doboka vármegye főispánja és alispánja Désett, Bethlen Béla gróf és dr. Schilling János, az ottani körzetben folyamatban lévő zsidóakciót nem helyeslik, és betegszabadságot vettek ki. Bethlen gróf kijelentette, hogy nem kíván tömeggyilkos lenni, és inkább lemond. Követelni fogom Bethlen gróf és Dr. Schilling leváltását”[3] (EMBER Mária: Hajtűkanyar. Budapest, Katalizátor Iroda, 1994. 150. o.).
Kommunisták
Szeptember végén felkereste Bélát dr. Vékás Lajos, a kolozsvári királyi tábla elnöke, és jelentette, hogy a helybeli törvényszéki börtönben egy már elítélt kisebb csoport, a szamosfalvai gyűjtőtáborban meg egy nagyobb csoport kommunista várja az ítéletét. A németek tervezték elszállításukat. Béla utasította a tábla elnökét a szabadon bocsátásra, hiszen a szovjet hadsereg közeledésével a kommunisták elhurcolását őrültségnek tekintette! A sors iróniája, hogy a szabadon engedetteknek egy része később felelős posztba került.
Kolozsvár
1944. október 7-én népes küldöttség kereste fel Bélát az Erdélyi Tanács részéről, kérve, hogy Kolozsvárt nyilvánítsa nyílt várossá, akadályozza meg a város védelmét és az üzemek felrobbantását. Fegyverezze fel az üzemi védőgárdákat, és adjon jogot, hogy a rendőrség helyett a közbiztonságról a városi rendfenntartó őrség is gondoskodhasson. Béla teljesítette a kéréseket, és ezzel Kolozsvár és üzemei (Dermata, Dohánygyár) megmenekült a teljes megsemmisüléstől.
Az elnéptelenítési rendeletet szintén nem hajtotta végre, mert sokkal veszélyesebbnek tartotta a lakosságra nézve, mint a maradást. Végcél? Jármű? Pihenőhelyek? Élelmezés? A rendeletet „embertelennek és keresztülvihetetlennek” tartotta. Tulajdonképpen se az elnéptelenítési, se a kiürítési parancsot nem hajtotta végre.
Béla az Erdélyt védő 2. magyar hadsereget követve, 1944. október 9-én elhagyta Kolozsvárt, és ahogy az előrenyomuló orosz hadsereg szorította ki a magyar közigazgatást, úgy hátrált a védő sereggel együtt.
Október 21-én Budapestre ért, és mivel a Keleti Hadművelet Területet elfoglalták, 22-én jelentkezett a Belügyminisztériumban, és leadta a nála lévő fontos okmányokat, pénzt és a sifre kulcsot. Ez volt Bethlen Béla utolsó hivatalos ténykedése.
Háború után
Budapest ostromát Budapesten élte át, majd az ostrom után kereste az alkalmat, hogy hazatérhessen Erdélybe. Hazatérése után háromszor tartóztatták le. Először: hazatérése után, március 14-én visszavitték Budapestre az orosz parancsnokságra. Többszöri kihallgatás után elengedték. Visszament Erdélybe, Bethlenbe. Másodszor: áprilisban, Désre vitték, majd Szamosújvárra, végül júliusban, a kolozsvári törvényszéki fogdába. Kihallgatások. Se román, se zsidó, se magyar részről nem volt panasz. Miért vállalt tisztséget a Sztójay-kormányban? Igazolta, hogy lemondott. Augusztus 24-én kiengedték. Visszament Bethlenbe. Utazó vigécként[4] dolgozott. Harmadszor: 1946 februárjában tartóztatták le. Május 5-én ítéletet hirdettek, a Népbírósági tárgyalásán hivatalból rendeltek ki hozzá (is) védőügyvédet (dr. Pásztai Géza).
Vádak Béla ellen:
Mint Sz.-D. és B.-N. vm-k főispánja, román nőknek kivégzési szándékkal Németországba való küldését szorgalmazta és segítette elő.
Megengedte, hogy a gettóba gyermekeket is bevigyenek, és eltűrte, hogy a zsidókkal embertelenül bánjanak.
Politikai okokból internáltatott.
Elrendelte Észak-Erdély kiürítését.
A Népbírósági tárgyaláson a 2.,3. és 4. pontokból felmentették, azonban az 1. vádpontban bűnösnek találták, mert a bíróság szerint, mint főispánnak módjában állt volna megállítani a munkaszolgálatra küldést. Pedig még a koronatanú (román ember) is így tanúskodott: „a román falu népe imádkozik, hogy mielőbb hazatérjen, mert jó ember volt, aki együtt dolgozott román és magyar munkásával”.
A börtönbüntetés mellett elkobozták a teljes vagyonát, és tíz évre eltiltották a politikai élettől. Börtönéveit Nagyenyeden és Nagyváradon töltötte. 1952 tavaszán egy magyar bizottság kérdezte ki a magyar állampolgárságú rabokat, és aki akarta, az átkérhette magát Magyarországra. Béla ismét Erdély mellett döntött, ezért visszakerült a Nagyenyedi börtönbe, noha a kiszabott 5 év börtönbüntetése már letelt. Úgy tartották bent, hogy bírói ítélet nem született ellene, így ebből a mai napig nem rehabilitálták.
1953-ban átszállították Bukarestbe, onnan Văcăreştibe, majd a Gencai katonai táborba, onnan vissza Văcăreştibe, Bukarestbe, és végül Piteştiből szabadult 1954. március 23-án.
KOLOZSVÁR
Szabadulása után Kolozsváron élt egy szükséglakásban feleségével. Dolgozott többek között Kolozsváron az I.C.R.A ládajavító alkalmazottjaként, az I.R.V.A göngyölegeket javító üzemben, más üzemekben raktéri munkásként, gyári segédmunkásként. Minden munkahelyéről dicsérettel, kitüntetéssel bocsátották el. Tíz évet küzdött, hogy a nyugdíját megkapja, amit 1964. január 1-jén kezdtek folyósítani. Ez nem volt elég a megélhetéshez, ezért egészen az 1979-ben bekövetkezett haláláig dolgozott különböző munkahelyeken.
Kolozsvárott hunyt el, a Házsongárdi Temetőben nyugszik. A bethleni református temetőben emlékére három napig zúgtak a harangok (1979. nov. 6–9-én).
Hogy sikerült Bélának mindez?
Észak-Erdély magyarországi négy évében szerencsére olyanok álltak Magyarország élén, akikkel Béla így vagy úgy, de barátságban, rokonságban volt.
Teleki Pállal rokoni kapcsolatban volt, Bárdossyval hivatali, de ő, mint volt Bukaresti követ, tökéletesen ismerte a helyi viszonyokat, Kállay Miklós miniszterelnök pedig iskolatársa, és jó barátja volt. Horthy Miklós kormányzónak az öccse pedig Bethlen Rózát vette el feleségül.
Ezekkel az ismeretségekkel több napos bürokráciai ügymenetet lehetett kikerülni, ami sok ember életét megmentette.
Véleményem szerint ő nem volt politikus, amit az is bizonyít, hogy működése alatt legtöbbször szembement a parancsokkal. Politikai döntéseit legtöbbször vallási és erkölcsi meggyőződésből hozta, célja csak annyi volt, hogy minél több ember, család életét megmentse! Béla hitt abban, hogy Erdélyben ismét együtt tud élni magyar, román, zsidó, szász, hiszen gyermekkora tapasztalatai is ezt bizonyították számára! Bethlen Bélát a mai napig nem rehabilitálták, noha bűne csak annyi volt, hogy nem volt hajlandó elhagyni Szülőföldjét, Erdélyt! A felmentési ügyét lánya, Bethlen Ilona indította meg a ’90-es években, most Albert Attila élesztette fel újra.
Bethlen Béla visszaemlékezéseit 2019-ben adták ki újra, amelyet én digitalizáltam és szerkesztettem.
Ha jól tudom, a Te gondozásodban került második kiadásra dédnagyapád hagyatéka. Mesélnél ezzel kapcsolatosan? Miért érezted szükségesnek? Mennyire volt nehéz munka? Milyen reakciók érkeztek a kötet kapcsán?
Bethlen Béla hagyatékának nagy része Bethlen Ilona (Bethlen Béla lánya) halála után került hozzánk. Az egyetem alatt többször elővettem a hagyatékot egy-egy beadandó dolgozathoz, és elkezdtem ezzel egyidejűleg rendezni is az iratanyagot.
Ekkor szembesültem vele, hogy a Romsics Ignác által szerkesztett első kiadás hiányos, amit eleinte nem tartottam annyira meglepőnek, hiszen a rendszerváltás előtti időszakban igencsak szűrve volt, hogy mi mehetett át a figyelmes cenzúrán. Eleinte tehát én is ennek az intellektuális szűrőnek a jelenlétével mentettem fel az első kiadás szerkesztőjét, ugyanakkor a memoár kiadásnak vannak mindenki által betartandó szabályai.
Számomra több mint meghökkentő volt azt megtapasztalni, hogy például a „Börtönélményeim” fejezet durva átszerkesztésen esett át, és a bekezdéseket felcserélve, illetve a teljes könyvből jelentős részeket kihagyva került a könyv korábban publikálásra. Súlyosbítja a helyzetet, hogy mindez több esetben jelöletlenül történt.
Szintén kifogásolhatónak ítélem, hogy olyan jelentős bizonyítékok, mint a Magyar Zsidók Világszövetségének a levele, amelyben tanúnak hívták Bethlen Bélát Eichmann társainak perére (Krumey-Hunsche per) vagy éppen Veesenmayer nyilatkozata és még sok más hasonlóan fontos dokumentum nem került be az első kiadásba, ezek a kihagyott részletek mind bizonyítékai Bethlen Béla ártatlanságának.
Úgy gondolom, hogy Dédnagyapád emléke nincs kellőképpen ápolva napjainkban, pedig igenis megérdemelné. Tudomásom szerint nem viseli egyetlen utca sem a nevét, nincs köztéri alkotás vagy emlékmű (szobor/plakett) róla stb… Te hogyan pótolnád ezt, és hol?
Valóban nincs kellőképpen ápolva, ami nem is csoda, hiszen Erdélyben való tevékenysége se Romániában se Magyarországon nem ismert eléggé.
Tudomásom szerint az egyetlen szobor, amelyet Bethlen Béla tiszteletére állítottak, Bethlen (Beclean) településen van, a református parókia udvarán. Véleményem szerint előbb az edukációval érdemes kezdeni, írni kellene róla, konferenciát szervezni, elmondani, hogy ki volt, mit csinált, mit köszönhet neki az erdélyi magyarság, románság, zsidóság, szászság… ezt követően talán már magától érthetődne a szoborállítás, utca elnevezés.
Mesélnél a Nagyszüleidről?
Nagymamám, Bethlen Ilona (1924–2003) 1943-ban unokafivéréhez, Bethlen Dánielhez (1917–1977) ment feleségül. Bethlen Dániel 1917-ben született, Bánffy Marienne és Bethlen Bálint fiaként, Ilona meg Bethlen Béla és Kornis Klára harmadik lányaként, 1924-ben. Dániel Keresden, majd Fugadon nevelkedett anyai nagyanyjánál, Bánffy Mariennél. Gazdasági tanulmányokat végzett, majd 1938-tól 1940-ig katonai szolgálatát töltötte az erzsébetvárosi lovasságnál. Miután hazatért, Kerlésen gazdálkodott az esküvőig, utána Bethlenben. Talán mai szemmel meglepő, hogy Dániel és Ilona, mint unokatestvérek összeházasodtak, de ez akkoriban nem volt kirívó eset, főként nem Erdélyben. Az esküvő (1943. május 5.) után Bethlen településen telepedtek le, ahol bérgazdaságot üzemeltettek, ugyanis az volt a szokás, hogy ha valaki befejezte a tanulmányait, még évekig nem vehette át az ősi birtokok igazgatását, hanem bérgazdaságot kellett vezetnie. E szokásnak megfelelően költöztek Bethlenbe és nem Keresdre. Itt született meg első lányuk, Mária 1944. január 24-én. Dániel nem csak gazdálkodást tanult, több nyelven beszélt, és összesen három diplomája volt. A bérgazdaság nem számított magántulajdonnak, így Bethlen Dánielnek és családjának, akiket a „kizsákmányoló arisztokrácia” jeles képviselőjének tartottak, és ezzel a váddal gyakran illették is őket, semmiféle javadalma nem volt.
Az 1944-es román bevonulás után a magyar arisztokrácia számára egyértelművé vált, hogy Erdélyben retorziók nélkül nem tudnak maradni. Ennek két oka volt: az egyik, a magyarság „kisebbségbe” szorulása, a másik az arisztokrata származásuk. A források szerint 1944–45-ben összesen csaknem százezer magyar menekült Erdélyből Magyarországra.
Bethlen Béla kormánybiztos és Bethlen Bálint is a maradás mellett döntöttek, bár tisztában voltak a lehetséges következményekkel, döntésükkel szemben a fiatalabb családtagokat a menekülésre biztatták. Ilona és Dániel eleget téve a kérésnek, 1944 szeptemberében hagyták el Erdélyt nyolc hónapos lányukkal, Máriával. Az utazás három hétig tartott, kezdetben szekerekkel, majd két hétig vasúttal. Sok menekülő család rövidebb magyarországi tartózkodás után továbbmenekült nyugatra, de Ilonáék maradtak, mert ekkor még láttak esélyt a hazatérésre Erdélybe. Budapestre érve, 1944. november 11-től 1945. február 12-ig dr. Reimann Ernő adott otthont a családnak, ő próbált segíteni a menekülteken. Dánielnek sikerült nagy szerencsével munkát találnia. 1948-ig Takács N. Ignác fakereskedő cégénél tisztviselőként helyezkedett el, de amikor a cég tulajdonosa meghalt, a vállalatot felszámolták. 1948 és 1951 között bútorszállító munkásként dolgozott. 1945. július 20-tól Budapesten a Lorántffy Zsuzsanna utca 5-ben, több rokon családdal együtt, Bánffy Dánielnél kaptak szállást. Ez lett az ideiglenes lakhelyük, és itt élték át az 1944–1945-ös, 108 napig tartó ostromot is, immáron két gyerekkel, ugyanis 1945. január 10-én megszületett második lányuk, Zsuzsanna. Az ostrom után a budapesti tartózkodásuk koránt sem volt problémamentes. Az éhezés mellett több atrocitás is érte a családot, igaz, ekkor még nem osztály alapon történtek a retorziók. Jó példa erre, hogy amikor Zsuzsanna még egész pici csecsemő volt, szovjet katonák jelentek meg az otthonukban, és arról kezdtek beszélgetni, hogy „hány golyó kell mindenki likvidálásához”. A csecsemőre mutatva közölték, hogy a likvidálásához még golyó se kell, elég, ha kitekerik a nyakát. Végül nem lőttek, de a tejport, amellyel a gyermeket etették, kiszórták a földre és rávizeltek. Akkoriban élelmet szerezni nehéz volt, de pótolni kellett a tejport. Dániel „lovászként” kapott alkalmi munkát, ahol munkájáért cserébe kapott káposztát. A káposzta levét csavarták ki, és azt adták Zsuzsannának. Ilyen körülmények közé született 1947-ben az első fiúgyermek, György, aki még abban az évben elhunyt középfülgyulladásban. A második fiú, Gábor, 1951. március 7-én született. Születése után három hónappal, 1951. május 22-én kapta meg a család a kitelepítési véghatározatát. A kitelepítés után, mivel nem mehettek Budapestre, a Dunakanyarban kötöttek ki, Nagymaros lett az otthonuk. Dánielnek nagy szerencsével sikerült találnia Nagymaroson egy kétszobás kis nyaralót, amit egy Budapesten élő építésztől bérelhettek. A nagymarosi otthonba született még három gyermek (Béla, Farkas és Erzsébet). A szűk családon kívül velük élt még a fugadi nagymama, Bánffy Marienne is. Kilencen laktak két szobában. A mindennapokat nehezítették a spontán házkutatások, az éjjeli zaklatások és a teljes rendőri felügyelet. Volt arra példa, hogy Ilonát a szobi rendőrkapitányságra, Dánielt pedig a vácira hívták be egy időpontban. Ezek az intézkedések még az 1960-as évek végén se voltak ritkák. A fiatalabb gyermekeik elmondása szerint ők, a rendőri jelenlétből, megfigyelésből semmit nem érzékeltek, a szülők titkolták, hogy merre jártak, ha a rendőrségen voltak. Nagy segítség egy-egy csomag, amit a külföldön élő rokonok küldtek, de „volt olyan, amikor ruhacsomagot kaptunk, amiben báli ruhák voltak elsősorban, felpróbáltunk, és nevettünk egymás komikus kinézetén”. Ez az idézet Bethlen Máriától származik, talán ez fejezi ki legjobban, hogy a már évek óta kint élő rokonok mit gondoltak, tudtak a magyarországi helyzetről. Dániel a nagymarosi évek elején mint szakmunkás dolgozott, több helyen, csak évekkel később végezhetett el egy villanyszerelői tanfolyamot, és mint villanyszerelő egészen 1979-ig, haláláig dolgozott. Fantasztikus ember lehetett, sajnos őt se ismerhettem...
Ilonára úgy emlékszem, mint aki egy fáradhatatlan, lendületes, humoros, szigorú, de következetes, fantasztikus Nagymama. Aki segélycsomagokat szervez és visz Erdélybe, ingázik gyermekei között – Magyarország és Ausztria között –, folyton úton van, és aki mindig csak másokért dolgozik, másokra gondol. llona 2003-ban halt meg Budapesten, Verőcén nyugszik Dániel mellett.
Milyen birtokokat sikerült visszaszereznie a családnak Erdélyben a rendszerváltást követően?
Minden bizonnyal a legismertebb és legsikeresebb a keresdi várkastély visszaszerzése volt, amelyet Bethlen Anikó intézett (csak román állampolgár adhatott be restitúciós igényt). A kastélyt 2014-ben a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vette bérbe.
Napjainkban mennyire összetartó a szűk és a nagy család? (Szoktatok összejárni, családi találkozókat szervezni?) Milyen jeles események vannak a Bethlenek életében?
Mivel a család a világ minden részére szóródott, nagyon nehezen tudunk nagy családi találkozókat szervezni, de mindig öröm egy távoli rokonnal való találkozás, a közös gyökerek megtapasztalása. Jeles események a család életében ugyanazok, mint más család életében: házasság, egy gyermek születése, keresztény ünnepeink, évfordulók.
Mit jelent a mai világban egy fiatal (és csinos) Bethlen grófnőnek lenni? Melyek azok a származással járó értékek, amelyeket át szeretnél adni gyermekeidnek?
Nem a származásom, hanem Szüleim és Nagyszüleim példamutatásán keresztül kaptam meg azt az értékrendet, amit át szeretnék adni gyermekeimnek, ezen felül, amit a család jeles történelmi tagjaitól megtanulhattam: minden körülmény között elveinkhez hűen, mások iránt szeretettel, egyenesen viselkedni.
Összeállította Ugron Győző
[1]Tarján M. Tamás: „A Diploma Leopoldinum kiadása”. In. Rubikon, https://rubicon.hu/kalendarium/1691-december-4-a-diploma-leopoldinum-kiadasa , utolsó megtekintés: 2024.02.10.
[2]dr. Pállfy Zoltán nyilatkozata, 1946. április 19. Dokumentum a család tulajdonában.
[3] EMBER Mária: Hajtűkanyar. Budapest, Katalizátor Iroda, 1994. 150. o.
[4] vigéc – 'kereskedelmi utazó, ügynök'
Comments