Az erdélyi magyar nemesség huszadik századi megpróbáltatásai 1920 után kezdődtek. Az 1921-es földreform összeroppantotta a nemesség gazdasági erejét. Ugyanakkor az erdélyi nemesség számára az is veszélyt jelentett, hogy sorai elkezdtek gyérülni. Többen úgy döntöttek, optálnak, vagyis nem teszik le a hűségesküt, és Magyarországra költöznek. A két világháború közötti Románia megpróbáltatásokkal teli időszaka után, Erdély lakói számára újabb nehézségeket jelentettek a második világháború évei. Az 1944-es összeomlást követően többen a menekülést választották. A front átvonulását a nagyobb városokban, Budapesten vagy még nyugatabbra menekülve vészelték át.
A háború végével az elmenekültek számára felmerült a kérdés: visszatérni Erdélybe vagy vállalni az emigrációt? Ez a dilemma mardosta a korszak két kiváló közéleti személyének is a lelkét. Mindkettőjük döntéseit, tetteit a történelmi valóság befolyásolta. Mindketten Erdélyhez mélyen ragaszkodó emberek voltak.
Gr. Bethlen Béla a második világháború idején Szolnok-Doboka és Beszeterce-Naszód vármegyék főispánjaként tevékenykedett, majd a háború utolsó hónapjaiban Észak-Erdély kormánybiztosa volt. 1945 márciusában a szovjet katonai hatóságok letartóztatták, Budapestre vitték, de a lefolytatott vizsgálat tisztázta személyét. Áprilisban már Erdélyben volt. Ezután többször felajánlották neki, hogy elhagyhatja Erdélyt, de ő inkább Erdélyt választotta, ahol börtönbüntetés és kitelepítés várt rá. 1945 májusa és augusztusa között újra börtönben ült. 1946-ban ismét letartóztatták. Optálhatott volna újra, de ő Erdélyt választotta, ezután 36 hónapra internálták, 1954-ben szabadult végül. Haláláig, 1979-ig Kolozsváron élt. (Jánosi Csongor: Arisztokrata sors a kommunista rendszerben. Gróf Bethlen Béla (1888-1979). Pro Minoritate, Ősz/2019, 3 – 31. o.)
Gr. Teleki Bélát, az Erdélyi Párt elnökét, 1944 októberében letartóztatták és Budapestre hurcolták. Egy pozsonyi kitérő után a magyar titkos rendőrség foglyaként került az Andrássy út 60-ba. 1945 októberében a szovjetek fogságába került, akik konkrét vádak híján szabadon engedték. Ez idő alatt Romániában, távollétében 20 évi börtönre, Magyarországon pedig életfogytiglani börtönre ítélték. A következő két évben, 1945 és 1947 között állandóan bujkálni kényszerült Magyarországon, mígnem 1947 októberében sikerült kiszöknie Ausztriába. Innen került az Amerikai Egyesült Államokba. A magyar emigráció ikonikus alakja, az Amerikai Erdélyi Szövetség elnöke, 1990-ben hunyt el. ( Murádin János Kristóf: Erdély felejtésre ítélt politikusa: gróf Teleki Béla. Erdélyi Krónika, 2021, https://erdelyikronika.net/2021/09/12/erdely-felejtesre-itelt-politikusa-grof-teleki-bela/ (2024.02.08.))
1945. február 10-én kiadták a 91-es törvényt, amely létrehozta az ún. CASBI-t, vagyis: Casa de Administrare și Supraveghere a Bunurilor Inamice (Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Bizottság). A törvény kimondta, hogy a CASBI kezeli az 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény 8. cikkelyében előírt fizikai és jogi személyek ingó és ingatlan javait. 1945. április 3-án megjelent 3822/45. sz. végrehajtási utasításban megalkották az ún. „vélelmezett ellenség” (inamici prezumați) jogi fogalmát. Eszerint „vélelmezett ellenségnek” nyilvánulnak mindazon „német vagy magyar területen, vagy ezek által elfoglalt területen tartózkodó személyek, állampolgárságukra való tekintet nélkül, akik 1944. szeptember 12. előtt vagy után Németországba vagy Magyarországra, vagy az általuk elfoglalt területre menekültek”. A fenti kategóriába tartozó személyek azonosítása az 1944. szeptember 12-én fennállott helyzet alapján történik, még abban az esetben is, ha ezen időpont után lakhelyeikre vagy tartózkodási helyükre visszatértek. Tehát bárkire ki lehetett terjeszteni. CASBI-zár alá helyezték kb. 30–35 ezer magyar nemzetiségű román állampolgár minden vagyonát, „vélelmezett ellenségnek” minősítve őket. (Vincze Gábor: Magyar vagyon román kézen. A második világháború utáni magyar-román vagyonjogi vita, különös tekintettel a romániai magyar vállalatok, pénzintézetek kérdésére. Magyar kisebbség, 1999, 4 (18) sz, 309–370. o.)
Azonban a CASBI alól megmenekült birtokok sem voltak biztonságban. Az 1945. március 6-án hatalomra került első kommunista kormány az erdélyi Petru Groza vezetésével céljának tűzte ki a kommunista földreformot. Hatalomra kerülésük után pár nappal, március 23-án, megjelent a 187-es törvény, amely kisajátította az 50 ha. feletti megművelhető területeket, tavakat, legelőket, gyümölcsösöket. Külön cikkely rendelkezett a háborús bűnösöknek nyilvánítottak, az abszenteisták birtokainak az elkobzásáról, illetve azoknak a birtokairól, akik olyan ország területén tartózkodtak, amelyekkel Románia 1944. augusztus 23. után hadiállapotba került.
Az 1945–1949 között sokan próbáltak a megmaradt birtokokon új egzisztenciát teremteni. A királyság 1947. december 30-án bekövetkezett megbuktatása és a kommunisták teljes hatalomátvétele után azonban megkezdődött az államosítások sorozata. 1948-ban gyárak, mozik, gyógyszertárak, iskolák, estek áldozatul a mindent elnyelni készülő, az igazságosság és egyenlőség közhelyeivel támadó új rendszernek.
1949 januárjában egy népszámlálást és földtulajdon összeírást rendelt el a Mezőgazdasági Minisztérium azzal az ürüggyel, hogy egy földreform végrehajtására fog sor kerülni. Ugyanakkor a csendőrség parancsot kapott olyan listák készítésére, amelyeknek megyék szintjén a földbirtokosok és nagykereskedők neveit kellett tartalmazniuk. A listákra olyanok is felkerültek, akik 12 hektárnál nagyobb termőföldet birtokoltak, egyes helyeken 9 hektár is elég volt, hogy a listára felkerüljenek.
1949 februárjában a Román Munkáspárt Központi Bizottságának gyűlésén Miron Constantinescu, a párt egyik ideológusa hangsúlyozta, hogy a kastélyok, kúriák, nemesi lakok a megsemmisítendő ellenség fészkei. Ezért a harcot nemcsak a földbirtokosok ellen kell folytatni, mint társadalmi osztály, hanem ezek otthonai is veszélyt jelentenek az új rendszerre nézve. Gheorghe Gheorghiu-Dej szerint 1949-ben a vidéki ellenség, a kulákok száma ország szinten 168000-re tehető családtagjaikkal együtt, ez az összlakosság 5%-át jelenti.
1949. március 2-án kiadták a Földművelésügyi Minisztérium 83-as rendeletét, amely az ingó és ingatlan javak kisajátítását célozta. A 83. számú rendelet az 1945. márciusi földtörvény kiegészítése volt. Tehát ami nem került kisajátításra 1945-ben, az most megtörtént.
A visszaemlékezéseket egybevetve 1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszakán, valahol este 10 és reggel 4 óra között hajtották végre a kitelepítéseket. Habár a törvény 3-as cikkelye határozottan kimondta, hogy a kisajátításra kerülő ingatlanok tulajdonosainak és családtagjainak a személyes tárgyai nem kerülnek kisajátításra, a visszaemlékezések szerint a megyei hatóságok sajátosan értelmezték a rendeletet. Ez pedig eltérésekhez vezetett ennek végrehajtásában. A helyileg kiadott parancsok szerint csak ruhát, cipőt, alsóneműt és ágyneműt lehetett elvinni, volt olyan eset, hogy meghatározták ezek számát is. Pld.: minden családtag magával vihetett: 5 inget, 3 pizsamát, 3 rend ruhát és 2 pár cipőt és még 5 más személyi tárgyat. A csendőrök mellett sok esetben felbérelt verőlegények, pártaktivisták, túlbuzgó falusiak is részt vettek a végrehajtásban.
A kitelepítés kb. 2972 nagybirtokos családot érintett-
(https://www.iiccmer.ro/victime/spatii-de-represiune/ (2024.02.08.))
A rendelkezés furcsasága, hogy nem tartalmazta a kényszerlakhelyet, tehát ez teljesen illegálisan történt, később módosították a rendeletet. ( Andrei Andreea: Colectivizarea românească din perioada 1949-1962. Sfera politicii, 2013, 178 sz., https://revistasferapoliticii.ro/sfera/178/art04-Andreea.php#footnote-415277-46 (2024.02.08))
Miután a családok megkezdték útjukat az ismeretlenbe, megkezdődött a fosztogatás. Az épületekben maradt és a rendelet értelmében a kisajátítás tárgyát nem képező személyes tárgyak elrablása, elégetése, megsemmisítése.
A hatóságok viszonylag későn rendelkeztek az épületekben megmaradt tárgyakról, ingóságokról. Május 4-én a Mezőgazdasági Minisztérium rendelete értelmében a mezőgazdasági javakat átadták az állami gazdaságoknak, a különböző kulturális örökséget képező javak: bútordarabok, festmények, szőnyegek, hangszerek a megyei ideiglenes bizottságoknak adattak át, majd különböző intézményeknek lettek szétosztva, mint iskolák, polgármesteri hivatalok, könyvtárak, múzeumok. A megmaradt arany, ezüst, valuta a Nemzeti Bank tulajdonába került. A legértékesebb műtárgyak a bukaresti Szépművészeti Múzeumba kerültek, 153 festményről és 52 szoborról tudunk a teljes Románia területéről, de az adatok nem beszélnek azokról az értékekről, amelyek nem jutottak a különböző intézményekbe, és hallgatnak azokról az értékekről, amelyek áldozatul estek az őrült pusztításnak.
1949 októberében döntöttek a különböző kastélyok, kúriák jövőbeli, rendeltetéséről. A Mezőgazdasági Minisztérium tulajdonába kb. 5000 épület került, amelyeket főleg Állami Gazdaságoknak adtak használatra, 1317 épületet iskoláknak, óvodáknak, kultúrotthonoknak, szülészeteknek, kórházaknak rendeztek be.
A márciusi éjszakán elhurcoltakat kijelölt városokba vitték. Így kerültek kényszerlakhelyre Marosvásárhelyre, Gyulafehérvárra, Kolozsvárra, Balázsfalvára, Sepsiszentgyörgyre, Nagyenyedre, Dévára. A kényszerlakhelyként kijelölt városban az első megálló a rendőrség, a milícia udvara volt, ahol a személyazonosságiba bekerült az ominózus D. O. a Domiciliu Obligatoriu-t, vagyis kényszerlakhelyet jelölő pecsét. Ez egy megbélyegzés volt, azt jelentette, hogy adott időközökben a rendőrségen kellet jelentkezni, és sokszor a hatóságok jóindulatától függött, hogy ki kapott engedélyt a helység elhagyására.
A kötelező bürokrácia után megkezdődött a lakáskeresés, az új lakhelyek csőszkunyhó, pince, fáskamra, műhely, padlás voltak. Így jött létre a „pincelakók” új társadalmi rétege.
A kitelepítetteknek csak kétkezi munkát engedélyeztek, gyerekeik nem járhattak egyetemre, sőt az elméleti líceumokban sem tanulhattak. Így lettek az erdélyi arisztokrácia tagjai asztalosok, ácsok, edényfoltozók, éjjeliőrök, építőmunkások, esztergályosok, kocsisok, mészégetők, takarítok, hegesztők, teherautósofőrök, műszaki rajzolók, lakatosok, bútorgyári munkások, karácsonyfadísz-készítők, gombfestők. A szerény jövedelmet ki lehetett egészíteni magánórák, főleg nyelvórák tartásával. Minden körülmény között nem a birtokok elvesztése volt fontos, hanem a helytállás, az értékrendszer átmentése.
Az államosítás, a kitelepítés, a kényszerlakhely, a megbélyegzés megaláztatása mellett több politikai per elszenvedői voltak az erdélyi arisztokrácia tagjai: pld. gr. Teleki Ádámot, 1950-ben letartóztatták, és a Márton Áron-perben hazaárulás vádjával 15 év kényszermunkára ítélték. Egyéni kegyelemmel 1956-ban szabadult. 1961-ben újra letartóztatták, és „irredenta lázítás, valamint tiltott könyvek tartása” vádjával ítélték el. Az 1964-es kegyelmi törvény alapján szabadult.
Az 1949-es év a kollektivizálás kezdetét is jelentette. Háromszéken és más erdélyi településeken is tapasztalható volt ellenállás. 1950. szeptember 23-ra virradó éjszaka a hatóságok lecsaptak a szembeszegülő háromszéki helységek lakosaira, ezzel az ürüggyel 76 háromszéki földbirtokos család tagjait is összegyűjtötték, és deportálták kényszermunka-táborokba Dobrudzsába, azzal a hamis váddal, hogy felbujtották az ellenálló parasztokat.
A különböző státusú politikai foglyokat, deportáltakat 1962–1964 között engedik szabadon, a kényszerlakhelyre vonatkozó rendelkezést végül 1963. augusztus 23-án vonják vissza.
Az 1956-os magyarországi és erdélyi események is okot szolgáltattak, hogy több koncepciós pert indítsanak a hatóságok, és egyesek központjába az erdélyi nemesség kerüljön.
Báró Huszár Józsefet 1957-ben letartóztatták, majd 1958-ban hazaárulás vádjával halálra ítélték. A halálraítélt kegyelmi kérvényét a Nagy Nemzetgyűlés elnöksége visszautasította. A halálos ítéletet 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében végrehajtották.
Báró Bánffy Istvánt 1958-ban hazaárulás vádjával 15 évi fegyházbüntetésre és személyi vagyona elkobzására ítélték. Aradon, Galacon és a Duna-delta munkatáboraiban raboskodott. 1964-ben szabadult a börtönből.
Gróf Kun Zsigmondot életfogytiglani kényszermunkára és személyi vagyona elkobzására ítélték. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon és Szamosújváron raboskodott. 1964-ben szabadult a börtönből.
Gróf Bethlen Farkast 22 évi kényszermunkára és személyi vagyona elkobzására ítélték. Jilaván és a galaci börtönben raboskodott. 1964-ben szabadult.
Báró Schell Istvánt 25 évi kényszermunkára és személyi vagyona elkobzására ítélték. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon és Szamosújváron raboskodott. 1964-ben szabadult a börtönből. (Tófalvi Zoltán: A Szoboszlai per. Székelyföld, 2006, 8, 9 sz. 59–96, 106–126. o.)
Koholt vádak alapján tartóztatták le 1957-ben a mindössze 19 éves gr. Teleki Erzsébetet röpcédula gépelésért, 1964-ben szabadult. Ugyanazon ok miatt került börtönbe gr. Bissingen Erzsébet is 1959 és 1964 között. 1959-ben szintén 15 évre ítélték gr. Tisza Györgyöt. ( Dávid Gyula (szerk.): 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965. Polis Könyvkiadó, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2006.)
1944–1945 és az azt követő időszak egy új emigrációs hullámot eredményezett, ez érintette az erdélyi nemesség sorait is. A világ különböző részeire került erdélyi nemesek azonban megállták a helyüket, nem feledték gyökereiket, erdélyiségüket. Erdélyi szervezetek sorát alapították, összetartották az emigrációt, tartották a kapcsolatot és segítették az otthonmaradottakat, harcoltak jogaikért, felléptek annak érdekében, hogy a Nyugat figyeljen az erdélyi magyarok helyzetére. Gróf Teleki Béla, báró Bálintitt Károly, báró Bálinitt Károlyné báró Apor Éva, gróf Wass Albert, gróf Toldalagi Ferenc, hogy csak néhányat említsünk közülük, az emigrációban példaértékű tevékenységet fejtett ki.
Az 1960-as évek rendelkezéseivel az erdélyi magyar nemesség történetének egy része lezárult. Ahogy Stefano Bottoni történész fogalmazott: „Az 1950-es évek végére az erdélyi magyar arisztokrácia, mint önálló társadalmi csoport megszűnt létezni, maradtak családok, maradtak emberek, akik még ott voltak, és gyakorlatilag a túlélésre rendezkedtek be.” ( Elhangzott: A Griff, a Dámvad és a Varjú c. dokumentumfilmben, rendező: Oláh Kata, 2013.)
Összeállította dr. Kálmán Attila
Comments